Csak lazán!

A halász hazatér fatörzsből vájt csónakján és találkozik egy külföldi
piackutató szakemberrel, aki ebben a fejlődő országban dolgozik.
A piackutató megkérdezi a halásztól, hogy miért jött haza olyan korán.
A halász azt feleli, hogy tovább is maradhatott volna, de elég halat
fogott ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról.

- Egyébként mivel tölti az idejét? - kérdezi a szakember.
- Hát, például halászgatok. Játszom a gyerekeimmel. Amikor nagy a forróság,
lepihenünk. Este együtt vacsorázunk. Összejövünk a barátainkkal és zenélünk
egy kicsit - feleli a halász.

A piackutató itt közbevág:
- Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról.
Segíteni akarok magának. Hosszabb ideig kellene halásznia. Akkor több pénzt
keresne, és hamarosan egy nagyobb csónakot tudna vásárolni ennél a kis
kivájt fatörzsnél.

Nagyobb csónakkal még több pénzt tudna keresni, és nem kellene hozzá
sok idő, máris szert tudna tenni egy több csónakból álló vonóhálós
flottára.

- És azután? - kérdezi a halász.
- Azután ahelyett, hogy viszonteladón keresztül árulná a halait, közvetlenül
a gyárnak tudná eladni, amit fogott, vagy beindíthatna egy saját
halfeldolgozó üzemet. Akkor el tudna menni ebből a porfészekből Cotonouba,
Párizsba vagy New Yorkba, és onnan irányíthatná a vállalkozást. Még azt is
fontolóra vehetné, hogy bevezesse a tőzsdére az üzletet, és akkor már
milliókat kereshetne.

- Mennyi idő alatt tudnám ezt elérni? - érdeklődik a halász.
- Úgy 15-20 év alatt - válaszolja a piackutató.

- És azután? - folytatja a kérdezősködést a halász.
- Ekkor kezd érdekessé válni az élet - magyarázza a szakember. -Nyugdíjba
vonulhatna. Otthagyhatná a városi rohanó életformát, és egy távol eső faluba
költözhetne.

- És azután mi lenne? - kérdezi a halász.
- Akkor volna ideje halászgatni, játszani a gyermekeivel, a nagy forróság
idején lepihenni, együtt vacsorázni a családjával és összejönni a barátaival
zenélgetni kicsit................

Az akinek van füle a hallásra és van szeme a látásra az érti.

A külföldön és belföldön egyaránt elismert szakember a hírTV-nek azt mondta, hogy mostantól csak a betegeket fogja szolgálni, a magyar állammal és a magyar állam intézményeivel pedig minden kapcsolatot megszakít.

Magyarországon az emberek, ezen belül a beteg emberek, még konkrétabban a szívbetegségben szenvedők súlyos veszélyhelyzetben vannak. Csak akkor lehet valamiféle eredményt elérni, ha rádöbbennek arra, hogy ha nem veszik kezükbe az életüket, hanem bíznak a jelenlegi rezsimben, államban akkor elfognak pusztulni. Ezért innét egyfajta üzenet, kiáltás, hogy mindenki a saját helyén a saját területén próbáljon áldozatot hozni magáért, a családjáért a nemzetéért.

- nyilatkozta a hírTV-nek Papp Lajos szívsebész professzor.

Reménykedek abban, hogy Papp Lajos professzornak bátor nyilatkozatát a kritikus többség megérti. Ezt nincs mit túlragozni, másokkal megértetni, ez maga a konklúzió. Az akinek van füle a hallásra és van szeme a látásra az érti.

Visszajelzések az inflációról írt előző cikkemmel kapcsolatban.

Már egy ideje azon töprengtem vajon miért nem foglalkoznak hitelesen az infláció és annak keletkezésének módjáról, illetve a jelen uralkodó monetáris rendszer válságáról. Aztán egyik hétvégén magam kezdtem írni egy elemzést, összerakva néhány friss és fontos leleplező információt tartalmazó írásokra mutatva.

Aztán alig telt el néhány nap, ugyanaz a felvetés került elő a Pénzügyi Szervezetek Kongresszus általi meghallgatásán. Íme a kritika ami lényegében alátámasztja az elemzésemet is.

A nyersanyagárak drasztikus emelkedése és az infláció: Mi a kapcsolat ezek között?

Miközben drasztikus áremelkedésekről szóló hírek látnak napvilágot a nyersolajjal kapcsolatban, egyre több ködösítő elemzés is megjelenik, igyekezvén elfedni a válság valódi okait. Ezek az elemzések leragadnak a következmények egymásra való hatásuknak a magyarázásában és az óvatlanabb olvasó unalmasan magáévá teheti a téves diagnózisok sorozatát is. Ez pedig olyan, mint egy zaj a rejtjelezés tudományában.
Ilyen körülmények között, e sorok írója abban reménykedik, hogy mégis halló fülekre talál. Kiindulási pontjaiban hasonló elemzésnek tűnik ezen írás is, hiszen a közgazdászoknál megszokott logikai eszmefuttatásokkal próbálja keresni a választ. Mivel sokszor éri az a vád a rendszerkritikusokat, hogy csak egy megalapozatlan elégedetlenséget képesek megfogalmazni, éppen ezért most ehhez alkalmazkodva is megfogalmazzuk az érveket.

Az infláció csupán csak egy általános árindex növekedés?

Ha a nyersolaj árak emelkednek, akkor emelkedik a fuvarozás költsége, következésképpen az élelmiszerárak és így tovább. Tehát az inflációról, mint egy általános árindex növekedésről beszélnek a közgazdászok és különbféle kommentátorok. Érdekes módon akkor is inflációs hatásról beszélnek, ha például csökken a munkanélküliség, tehát növekszik a gazdaság, azt mondják az szintén egy inflációt kiváltó hatás. Végül is bármilyen irányba mozdulnak el a dolgok, az a közgazdászok szerint inflációt kiváltó ok lehet. De ha ez tényleg így van, akkor ez úgy fest, mint a tyúk meg a tojás problémája, csak egy kicsit komplexebb összefüggésben leírva. Most akkor milyen arányban melyik a tényleges kiváltó ok? A nyersolaj árának drasztikus növekedése vagy valami más? Azt mondják növekedett a fogyasztás és a kínálathoz képest most több vevő versenyez az olajért. Ráadásul az olajtartalékok kifogyóban vannak, így az olajkitermelő megengedheti magának az árak növelését.

Nem csökkentve a nyersanyagfogyasztás növekedésének szerepét, ugyanakkor az olajkészletek kiapadásával kapcsolatos indoklás még nem állja meg a helyét jelen esetben. Tehát most még nem indokolná ezt a hirtelen áremelkedést. Hosszabb távon természetesen reális a probléma felvetése. Ha alaposan utánanézünk, találkozunk az ellenkezőjével is. Észak Dakotától délre talált Bakken formáció olajkészlete 413 milliárd hordóra van becsülve, amely mennyiség vetekszik még a legnagyobb Saud Arabia-i Ghawar olajmező 55 milliárd hordó olaj kitermelésével is és a 267 milliárd hordóra becsült szintén Saud Arabiai tartalékokkal. Ráadásul az olaj tisztasága sokkal jobb, mint a Kanadai olajmezőknek.

Az élelmiszerárak drasztikus növekedésére is szebbnél szebb magyarázatokat olvashatunk. Legutóbb egy bizalmas világbanki jelentésre hivatkoznak miszerint

„a bioüzemanyag-előállítás 75 százalékban emelte 2002 óta a globális élelmiszer-árszintet; az energiahordozók és a műtrágya drágulása mindössze 15 százalékot adott hozzá az árakhoz.”

Értsük ezt úgy, hogy hirtelen annyi bio-ethanol-t is elpazarolt a civilizáció, hogy az élelmiszertermelést is veszélyezteti ilyen nagy mértékben?! Csak halkan jegyzem meg, csupán Magyarország mezőgazdasági termelőképessége az ország lakosságának a háromszoros élelmiszer ellátását is tudná biztosítani, ha egészséges gazdasági körülmények között működhetne az! Visszatérve a globális élelmiszerválságra, a fokozatos élelmiszertermelés felhasználásának a növekedésével párhuzamosan növekvő élelmiszer termelés azonos, illetve kissé csökkenni kezdett a tartalékolt élelmiszer mennyisége az utóbbi öt évben. Az élelmiszer tartalékolás csökkenésének az oka sokkal inkább a rosszul működő gazdaság, mert egyre kevesebben engedhetik meg maguknak a tartalékolást, továbbá az egyre több munkanélkülivé váló, illetve tönkre tett mezőgazdaság már nem tud lépést tartani tartalékolásban is.

Most hol van a piac láthatatlan keze, ami letörné az árakat? Vagy van valami még a felett is?

Tovább keresve a hitelesebb magyarázatot, lássuk a piaci szabályok alapján is a történteket. Úgy mondják, az árak a kereslet és a kínálat szerint kerülnek meghatározásra. Vagyis valamilyen árunak az ára mindig annyi amennyit hajlandóak vagyunk fizetni érte és ha spekulációs céllal felemelik az árakat, akkor a piacnak úgynevezett „láthatatlan keze” automatikusan letöri az árakat. Ezek szerint, ha most spekulációs céllal megemelték a nyersolaj árakat, akkor előbb utóbb sokan lesznek olyanok, akik drasztikusan csökkenteni fogják az olajtermékre áldozott pénzmennyiséget. Ha nem is tudatosan, de a kényszer hatására. Következésképpen a nyersolaj tulajdonosok nem tudnak sokkal többet nyerni az egész spekuláción, így kénytelen lesznek ismét levinni az árakat. Most úgy néz ki, igencsak másról van itt szó, ugyanis drasztikusan növekszenek az árak hosszú távon, amiből úgy néz ki nincs visszaút. Egy spekulációs nyomásnak elvileg rég vége kellett volna legyen már. Vagy valahonnan mégis van egy hirtelen megnövekedett pénzmennyiség, ami versenyzik a még drasztikusan emelkedő olajért is?!

Az elmúlt év során kipukkanó pénzügyi lufi miatt megroppanóban van a bizalom a pénzrendszer iránt és a megtakarításokat elkezdik kimenekíteni a pénzügyi szektorból és a tőzsdéről, nyersanyagokat és aranyat vásárolva. Így a nyersanyagárak és a nemesfémek ára drasztikus növekedési pályának indult.
A magyar valuta sokak számára érthetetlen erősödését is annak tudhatja be, hogy a dollárból menekülő tőke ideiglenesen Forint felvásárlásában is keres menedéket.
Tehát az infláció, ami a köztudatban mint általános áremelkedés van elfogadva, az valójában egy óriási pénzmennyiség keletkezésének a következménye. Olyan értelemben, hogy a pénzrendszerben felgyülemlő, folyamatosan inflált lufi most ki akar menekülni a pénzügyi műveletek nagy kaszinójából és reálértékekre szeretné cserélni a tulajdonosa még mielőtt az teljesen fel nem hígul. Azt tudni kell, hogy a forgalomban levő pénzmennyiség kevesebb mint egy tizede teljesíti be a pénz eredeti gazdasági forgalmát ellátó funkcióját. A többi ígérvények bonyolult szövevénye, vagyis a hitel-expanzió által létrejött pénzügyi lufi. Sajnos ebbe a lufiba voltak elvegyülve például a magánnyugdíjpénztári megtakarítások is és sok egyéb más reálértékek töredékei, vagy például ide akarták beterelni a magyar egészségügy pénzforgalmát is, amit keservesen megkeresett jövedelmek után fizetett adókból gyűjtött össze a lakosság. A nyugati világ pénzügyi biztosítóinak megtakarításai vagy a középosztályának megtakarításai is szintén ebbe az inflált pénzügyi rendszerbe vannak beolvasztva. Így aki a megtakarításaikat kimenekíteni szándékozókban találja meg a főbűnöst, az járhat úgy is, hogy a saját nyugdíjpénztárát ítéli el, amikor az éppen próbálja megmenteni a menthetőt, vagyis a megtakarítását. Amúgy nem tudni hányada a nyugdíj alapú megtakarításoknak párolgott el így is. Hogy ebből még mi lesz később, arra most had ne térjünk ki!

Az infláció megértése, mint a titok nyitja.

A dolog lényegét megérteni úgy lehet, hogy az inflációnak az igazi okát értjük meg.
A már említett összefüggések hálójában egy dologról még nem esett szó, mint ahogy azt a médiában megszólaló közgazdászok szájából sem hallani. A pénzmennyiség növekedéséről, mint lehetséges ok az infláció keletkezésében.
Ha a nyersolaj tulajdonos a pénzmennyiség növekedése nélkül emelné meg drasztikusan az árakat, akkor tényleg csak egy spekulációval állnánk szembe. Ez esetben nem volna miből fizetni az ugyanolyan mértékű eladási olajmennyiséget, így előbb-utóbb összességében nem sokkal keresne többet az olajon a spekuláns, sőt a lelassuló gazdaság akár még jobban tönkre is teheti az eladásait. Ugyanakkor, ha a nyersolaj tulajdonos tudja, hogy hirtelen pénzmennyiség növekedés van kilátásban, amelynek birtokában sokan hajlandóak megvenni a nyersolajat akár nagyobb összegért is, akkor az olajtőzsdén szépen felviszik árakat. Lényegében automatikusan megy fel. Semmi sem kényszeríti az árcsökkenést, hacsak különbféle piaci beavatkozással nem élnek az államok. Az is érdekes, hogy az államok mégsem akaródznak beavatkozni, vagy csak tényleg nem sikerül? Az olajkitermelő államok szempontjából pedig a következőképpen fest a helyzet. Mindez idáig az Egyesült Államok kényszeríttette a világ olajpiacát, hogy dollárban történjen a kereskedés. Majd az olajból befolyó dollárt visszaforgatni volt kötelező az amerikai gazdaságon keresztül. Igen ám, de az olajkitermelő országok szerint az inflált, értékét elvesztő dollár hatalmas veszteséget okoz, ezért cserébe ők megemelik az olaj árát, hisz tudják, hogy a megnövekedett pénzmennyiség a biztosítéka az olajár magasan maradásának. Ha a pénzmennyiség növekedés az igazi oka az elszabadult inflációnak, akkor sajnos az állami beavatkozásokat szinte lehetetlen úgy szabályozni, hogy máshol ne érje nagyobb kár a gazdaságot. Amúgy meg tetszettek látni olyat, hogy a legnagyobbakat megsarcolta volna az állam, amíg a kisebb emberek terhei közben enyhültek volna?! Az árszabályozás persze pillanatnyilag orvosolja a bérből és fizetésből élők amúgy is szűkös mozgásterét, ez kétségtelen. De akkor még mindig nem az okot, hanem az okozatot kezeltük! Az ok az inflálódott pénzmennyiség és ez az a terület ahol az állam is csapdában van, aminek megértésére most hosszú lenne kitérni. Ama kevés politikus is, aki talán érti ezt a problémát, a teljes hallgatás csapdájában vergődik.

Az infláció keletkezésének motorja a jelenlegi kétszintű bankrendszer.

Bill Poole, a St. Louis-i FED volt elnöke, aki márciusban lépett ki, a Frankfurter Allgemeine Zeitung-nak adott interjúban igen érdekesen nyilatkozott az inflációval kapcsolatban.

„Történelmi távlatokban az infláció egy eszköz az adósok stressz érzésének a csökkentésére. Az Egyesült Államok központi bankjának a politikája úgy van megkonstruálva, hogy inflációt hozzon létre, könnyítve ezt a stresszt. A monetáris politikája „lazító” volt, van és lesz is mindaddig amíg a gazdasági viszonyok és pénzügyi vállalatok növekedési igénye ezt megkívánja. Együttvéve mindez egy inflációs tendenciának a velejárója, akkor is ha ez utóbbi magával hoz egy rakás újabb problémát az elkövetkező három vagy négy évben.”

Tehát az átlag ember számára az infláció egy szükséges rossz, olyasmi amit természetesnek tart, így nyilvánvaló a megnyugtató hatása. Meg sem fordul a fejében, hogy egy fedő technika a speciális érdekek, legfőképpen a pénzügyi szektorban utazók érdekeinek a hatékony képviseletére, amelyet a központi bankok, mint hatalmuknál fogva kormányok felett álló, velük szemben függetlenséget élvező intézmények tesznek „szívességből”. Így a monetáris politikának még az sem számít, ha brutális válságokat okoznak, akkor is kiállnak az eredeti szándék mellett.

Aki nem veszi figyelembe a pénz előállításának a technikáit, vagyis azt, hogy a Bretton Woods-i egyezménytől kezdve már teljesen a semmiből állítják elő a pénzt, annak hihetetlen ez a felelőtlen magatartás. De még ha már látja is a nagy bankok óriási összegű veszteségeiknek az elkönyveléséről szóló híreket, reménykedik abban, hogy ezek a nagy bankok mégiscsak a saját maguk érdekében tudják hol a határ. Tehát az ember mégiscsak úgy gondolja, csak a gondatlan bankok kerülnek bajba. Azonban amíg a nem pénzügyi szektor a pénzéért reális teljesítményt nyújt, vagyis megdolgozik érte, addig a bankszektor csak megsokszorozza a pénzt, vagyis a hitelezés során megteremti a többletet. Ha abból veszít is valamennyit, nem annyira fáj neki. Olyan mint a sakk, beáldozza a parasztot a bástyáért. A veszteségek elrejtéséhez pedig megvannak a könyvelési technikák, szépen elrejtik a „Level 3 asset categories” segítségével, amiről ugye nem kell jelentést készíteni, tehát úgyis tovább tudnak működni, hogy valójában rég csődöt kellett volna jelenteniük (érdemes figyelemmel meghallgatni az itt található a videóanyagot). Mivel igen alacsony a tartalékráta a jelen uralkodó pénzrendszerünkben, nagyon kicsi arányban függ a bank a betétesektől, vagyis ellentétben a közhiedelemmel, kevésbé számít az, hogy mennyi megtakarított pénzt raknak a bankba, mint az, hogy mennyire nagy a hitelfelvevő szándék. Ilyen tág keretek között teremthetnek számlapénzt a hitelfelvétel pillanatában és ez elképesztő módon növeli a pénzügyi lufit. Ez által növekszik a forgalomban levő pénz mennyisége, de egyúttal hatványfüggvény szerint növekszik a visszafizetnivalója is az adósoknak. A hitelfelvétel pillanatában ugyanis csak a felvett hitel összege értékében van pénz teremtve. Az a pénz amennyivel többet kell visszafizetni az még nem jött létre akkor. Így azt meg kell szerezni mástól! Amíg még van elegendő eladósodni szándékozó hitelfelvevő, addig van remény még a törlesztések visszafizetésére. Tehát az adós még örül is a növekvő pénzmennyiségnek, tehát az inflációnak - ez az amire utalt Bill Poole! -. De csak nagyon kevesen gondolnak a hosszú távú következményekre, vagyis a megnövelt pénzmennyiségből szinte bárki könnyebben hajlandó odaadni egy nagyobb összeget egy-egy vágyott dologért, vagyis növelhető a termékek ára, tehát már mérhető is az infláció hatása, az általános árindex növekedés.

Az inflacionista pénzrendszer velejárója a gazdasági ciklusok. Egyszer fent, egyszer nagyon lent!

Mindaddig amíg még inflálni tudják a pénzmennyiséget a hitelexpanzió által, addig a tömeg úgy érzi szárnyal a gazdaság. A legjobban azok járnak jól akik a legközelebb állnak a pénzteremtés forrásához, hiszen a pénztöbblet megteremtése pillanatában az még többet ér mint miután elköltése után a pénz beforog a reálgazdaságba. Minél több kézen keresztül utazott a pénz, annál kevesebb vásárlóerővel rendelkezik már, mert egyre több ember érzi a jótékony hatását és a pénztöbblet által megnövelt költekezési vágy hatására folyamatos emelkedésnek indul az általános árindex. Nyilvánvaló, hogy a középréteg, a bérből és fizetésből élők és a nyugdíjasok húzzák a leginkább a kurtáját. Nem úgy a speciális érdekek klubja, a Wall Street globális szinten, vagy kisebb méretekben a helyi politikai kapitalizmus építői, együtt eldöntik a politikusokkal, hogy a perifériára szorult, államtól teljesen függővé tett páriatársadalmat, miként tudja az állam kárpótolni majd abból, amit elvesznek azoktól, akik még éppen csak nem váltak teljesen függővé.
Az egyre jobban kisemmizett tömeg, pedig mit sem értvén a jelen társadalmunk működéséből, szinte bármikor megvezethető és azt támogatja aki látszólag enyhítést ígér. Így áldozatból is cinkos lesz és akkor már a szolidaritás is kezd drasztikusan hanyatlani. Kevés az, aki önszántából adna másnak és ugyancsak kevés aki azt meghálálná, hisz az jár! És a társadalom egymásra ujjal mutogat, elkívánva azt, amiről tud, hogy a másiknak még éppen van. Amiről pedig nem tud, az a fejben ugye nem is létezik és így csak az van biztonságban. Nem véletlenül az igazi értékszivattyú rejtve marad a lakosság szemei elől. Sokan nem tudják azt sem, hogy az adóbefizetés nagyobbik részét azért emeli el az állam, hogy a semmiből teremtett pénzt kölcsönvegye a gazdasági forgalom számára. Olyan ez mint az akvárium, amelyből valakik leeresztik a vizet, a halak nem tudják mitől apad el az élettér.

Ilyen körülmények között elkerülhetetlen a recesszió, azaz hanyatlik az eladósodási szándék. Amennyiben csökken az eladósodni szándékozók sokasága, akkor recesszióról beszélnek a médiában és az adósok szép lassan kezdenek szembesülni a ténnyel, hogy a visszafizetendő pénzt egyre nehezebb megszerezni. Ilyenkor a reálgazdasági szektorban, beleértve az egyszerű embereknél levőt is, már sokkal kevesebb megszerezhető pénzmennyiség van forgalomban, ahhoz képest, mint amennyit vissza kell fizetni a felvett hitelekért. Meg kell tehát keményen küzdeni azért a forgalomban levő pénzért és „a verseny” célja minden áron megszerezni azt, hogy ne veszítse el a hitel fedezetét. Egyre világosabb lesz, hogy itt már semmi köze a természetes gazdasági versenynek. Ebben a fázisban kezdünk értesülni a világ legnagyobb bankjainak az óriási összegű „veszteségeik leírásairól”. A központi bankok pedig „kicserélik” az adóságot, kihúzzák a nagy pénzügyi intézeteket a bajból (bailout), nem úgy az embert, aki önhibáján kívül is fizetésképtelen állapotba kerül az okozott helyzet miatt. Igen ám, csak a központi bankok azok, akik nem termelnek semmit, olyan értelemben ami valós fedezettel pótolná a reálfedezeti hiányt. De mégis azt mondják, hogy ők azok, akik utolsó mentőövet nyújtanak a bajba jutott bankoknak. Így aztán az ember úgy gondolja, mégiscsak jó, ha mindig van egy utolsó mentőöv, jól teszi ha kisegíti a bajba jutott bankot, elvégre náluk van az a kevés pénzünk is amit még épp nem nullázott le teljesen az infláció.

A pénzrendszer ismeretek hiánya hová vezet.

A pénzrendszer, mint egyedüli emberi konstrukció, ami mára már sajnálatos módon ténylegesen is irányítja az emberiséget és nem fordítva, valójában egy zárt rendszer. Abban az értelemben zárt rendszer, hogy a pénz mindig forog a gazdaságban és ha mindenki a termelő gazdaságban reális teljesítmény fejében cseréli a pénzt másokkal reális teljesítményért, akkor ha valakinek mégis előjoga van hatalmas mennyiségben pénzt bepumpálni, létrehozni pénzt úgy, hogy annak semmilyen reálfedezete nincs, tehát a semmiből állítja elő, akkor a következmények mindenkire hatással vannak előbb vagy utóbb. Nyilván sokan nem értik, hogy a számlát maguk az adófizetők fogják állni, illetve maga az infláció is rendre lenullázza a megtakarításait. S amikor jön a globaloproli nevelő média, kórusban zengi, hogy

„sokat pazaroltatok, nem takarékoskodtatok, most tessék a kasszához fáradni és hozzájárulni”.

Elegendő ezt csak sokat ismételgetni és az ember, mint egy globaloproli tényleg beveszi. Majd istenként tekint fel a monetarista közgazdászokra, csúcsbankárokra, s közben szembefordul a társadalom különböző rétegeivel.

2008 január közepén az m1-es TV csatornán a "Szólás szabadsága" című műsorában felsorakozó topbankárok vitatták a pénzpiaci válságot. Csermely Ágnes az MNB igazgatója egy vidámabb pillanatában kissé el is szólta magát:

"Egyrészt szeretném tisztázni, hogy a likviditás az nem tűnik el a pénzpiacról. Azért vagyunk. Ez MNB-nek a feladata, hogy a pénzpiacokon mindig legyen kellő mennyiségű likviditás. Most nem arról van szó, hogy ne lennének pénzforrások, hanem ezeknek az ára megemelkedik. Nemcsak nálunk, az egész világon.”

Arról beszéltek, hogy az Amerikában kipattanó válságot a sub-prime típusú hitelezés kipukkanása okozta és az ő értelmezésük szerint, mármint a magyar topbankárok szerint, a rossz kihelyezések miatt történt és a kockázatok növekedése miatt még több kamatért lehet majd pénzforráshoz jutni. De nem ez volt az egyetlen téves elemzés, azt hiszem bárki tudna említeni nem is egyet, ami a sub-prime hitelezés bedőlését okolja az általános válságért.
Július elsején a központi bankok központi bankja, a BIS jelentésében figyelmezteti a piacot, hogy a sub-prime pénzügyi krízis csupán a tükröződése volt a globális hitelválságnak, tehát épp ellenkezőleg ahogy eddig mondták a többiek. Továbbá szoros párhuzamot húz a jelenlegi pénzügyi krízis és a harmincas évekbeli Nagy Gazdasági Világválsággal. Sajnos most igaza van. Tehát most személyesen is szemtanúi lehetünk egy globális pénzügyi válságnak, s bármikor hiperinflációs viszonyok alakulhatnak ki. Annyival rosszabb a helyzet, hogy akkor a harmincas években azért még a pénzrendszer nem globalizálódott ennyire, ám mégis ki tudta robbantani a második világháborút.

Bár a kibontakozó válság brutálisnak ígérkezik, de nem feltétlenül kell háborúskodáshoz vezessen. Főleg azon fog múlni, hogy helyesen lesz diagnosztizálva a probléma gyökere vagy sem. Illetve a helyes változtatást meg tudjuk-e lépni vagy sem. Mindenek előtt annyiban van mindenkinek nagy felelőssége, hogy egy kritikus tömegen túl kell lennie azoknak a száma, akik értik és pontosan tudják a tennivalót is. De legalábbis nem engedik tovább ésszerű kritika és hallható kommentár nélkül, hogy az uralkodó főhatalom éppen ellenünkben kihasználja a pénzrendszerbéli ismereteink hiányosságát.
Valószínű sokan nem értik, hogy e sorok írója miért látja úgy, hogy a probléma mélységeivel a hétköznapi embereknek is foglalkozniuk kell. Valószínű a legtöbben úgy gondolják, hogy ott van az állam és a választott politikusok, illetve az állam központi bankja, tehát ez csak az ő dolguk. Számukra a figyelmébe ajánlom, olvassa el, hallgassa vagy nézze meg Varga Istvánnak a MÚOSZ Székházban, 2005. november 23-én mondott "Pénzügyi folyamatok a magyar államháztartásban" c. beszédét. (Video).

Válasz utak keresése vagy tökéletes belenyugvás.

Nemrég még elég kevés eséllyel talált halló fülekre az, aki ezekről vizionált. Talán most ha, a válságot ténylegesen elősegítők közül is néhányan, tehát a pénzvilág legnagyobbjai közül is megszólalnak, mint ahogyan ez meg is történt, akkor talán többen elgondolkodnak. Bár a problémát néhányan már pontosan látták előre, azonban a praxeológia által is elismert apriori gondolkodást konspirációelméletnek volt szokás megbélyegezni a köztudatban.
Mások meg vannak, akik esetleg azt a szintén káros következtetést vonják le az egészből, hogy most már nincs mit tenni, teljesen függünk a pénzhatalom kegyeitől, jobb inkább csak szép dolgokról beszélni nekünk, aranyosaknak kell maradnunk és csak a saját dolgainkkal foglalkozzunk, egymásnak segítsünk töretlenül és ne tekintsünk a pénz felé. Esetleg húzzunk el még egy-egy nótát a lejtmenet irányába törtető útvonal végső szakaszában!

Na majd a közeljövő megmutatja, hogy a pénzt ugyan nem javasolt isteníteni, de mennyire fontos lett volna időben még kellő ismeretek gyarapításával tiszteletben tartani, mint az egyetlen emberi konstrukciót, ami még húsbavágóan számít a társadalom működőképessége szempontjából. Ha nem is a pénz ismerete a legfontosabb, mert a gazdaságnak nevezett valami az csupán ~7%-a a teljes szociális érintkezés felületén. A többi nem elszámoltatható, meg nem sarcolható, de mégis létezik. De egy velejéig hibás pénzrendszer teret kíván hódítani, növelve ezt a megsarcolható ~7%-ot és csökkentve az életteret. Viszont egy helyesen működő pénzrendszerben a pénz szükséges jó, avagy közjó szerepét töltheti be, minél kevesebb konfliktus felületet teremtve a társadalomban.

Válságot átvészelő B terve, illetve távlati terve a független, szabad akarattal rendelkező nemzetnek egyelőre sehol sem mutatkozik. Vagy talán azt sem tudjuk milyen a független, szabad akarattal rendelkező nemzet már, mert már túlságosan megszoktuk a függésben való létet?
Sajnos nagyon halvány jelei vannak a pénzkiegészítők, a szabad társadalom működtetéséről szóló tanulmányoknak és ez nem lesz elegendő. Ismét azt kell látni, hogy máshol már idejében elkezdték ezt a felkészülést és kifinomult állapotban vannak az átgondolt pénzügyi rendszerismereteik. Nem is egy alternatívában történik a gondolkodás. Vélhetően bármelyik jobb, mint a jelenlegi. Nálunk viszont közbizalmat élvező változtatáshoz már aligha marad idő. Vagy talán majd ismét átveszünk valamit, amit éppen megmondanak nekünk?!
Egyelőre még a pártpreferencia elemzéseivel van elfoglalva a többség. Bár ezekből is azt kellene látni, hogy egyre többen már nem remélnek semmi jót.
A felkészületlenül reánk zúduló válság fogadtatásában pedig bármi megtörténhet. Mit sem számítanak akkor majd a most mért pártszimpátia adatok, akkor úgyis mindenki csakis és kizárólag a bőrét mentve fog eljárni. Már most is igen erős a központi hatalom irányába és javára történő egymásba kapaszkodás. Azt remélik sokan, az EU majd megoldja a problémát. A politikusaink részéről megszégyenítő gyorsasággal aláírt Lisszaboni Szerződés magáért beszél! Sejthető, hogy nagy a tanácstalanság, vagy éppen megátalkodott komprádor magatartás van uralkodóban minden szinten. Akik behatóan tanulmányozták a szerződést, beleértve a pénzrendszerbeli problémákhoz való viszonyulását az EU-s bürokráciának, semmi megnyugtatót nem tudnak abból kiolvasni, épp ellenkezőleg.

Aki keres, talál!

Itt nem csak a szükséges információ beszerzéséről van szó, amiből meg lehetne tanulni az alapvető dolgokat. Ennél többről van szó. Ugyanis a válsághelyzetre is alkalmas ismeretek időben történő egymás közti kicserélésével egyúttal biztosítjuk azt a mikroközösséget is számunkra, akikben vélhetően meg lehet majd bízni és nem a nulláról kell majd akkor egymást megértetni elementáris dolgokban. Már csak azért is meglesz a bizalom alapja, mert maga a pénzrendszer egy bizalmi alapon nyugszik és a hiperinflációs válságban épp ez a bizalom törik porrá a jelenlegi rendszer iránt. Időben kell elkészülni a másikkal.